Ráhangolódás mézeskaláccsal

 

Minden évben, a téli dekoráció felrakása után, a következő fontos feladat nálam a mézeskalács sütés.

Régen egyedül, mióta anya vagyok, a Lányaimmal készítjük, hármasban. Ha a díszítéssel nem is jönne meg a karácsonyi hangulat, a mézeskalács sütés biztosan meghozza. Ilyenkor előző nap már bekeverem a tésztát, lelkileg is készülök a másnapi sütögetésre. Pihen egy éjszakát, mert én az azonnal puha mézeskalács fajtát szoktam sütni. Másnap oda készülünk a Gyerekekkel, ki készítjük a kiszúró formákat, a nyújtó fát, lisztet, és a diót. Kitaláljuk ki, hova fog állni, és halk ünnepi zenét kapcsolok, aláfestésnek. Majd ha mindennel előkészültünk, egyszer csak ki veszem a hűtőből a várva várt tésztát, amit gondosan előkészítettem. Szeretem látni a gyerekek arcát, annyira izgatottan várják, hogy a kezükbe kerüljön a tészta. Majd megkezdődik a lelkes nyújtás, szaggatás. Én mindig szisztematikusan csinálom egy minta egy tepsi. Viszont a Lányokat viszi az izgalom, és minden forma más és más. Közben már mondják, melyiket kinek készítik.

Én nem kifejezetten szoktam túl díszíteni, nem is nagyon írókázok. A nagy kedvenc, hogy diókat nyomunk a tésztába, na de nem mindegyikbe, hiszen gondolunk azokra is, akik nem szeretik. Viszont nagyon finom egy diós mézeskalácsba beleharapni, én már el sem tudnám képzelni anlékül. A Lányok is lelkesen válogatják, melyik dió, melyik mézesbe illik a leginkább.

Idén nagyon szerencsések voltunk, mert egyszer csak elkezdett havazni. Varázslatos volt az egész, tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel figyeltük a nagy pelyheket. Közben már éreztük a finom illatát a kisült mézeskalácsoknak. Ide bent a jó meleg, oda kint a hideg és a havazás…

Igazán szívet melengető délután volt.